Színház az élet (Ami az álcánk mögött rejlik)


Néha bizony úgy érzem, hogy színház ez az élet,
mert vannak nagyon gazdagok, és azok a szegények.
Akik néha azt remélik, övék lesz majd az a főszerep,
de sajnos a nagy átlag csupán statiszta lehet
Abban a forgatókönyvben, amit mindig mutatnak,
és jöttek fiúk, lányok, akik szerep után kutatnak.
Mert mindenkink kell a látvány, az sem baj, ha kínpadon,
szerepel az ember, és még szenved a színpadon.

Refrén



Elvisz a szél, aki elment, mind hazatér!
Látod, színpad a tér, ami eljön, kincset ígér!

Ez az, amit követünk, és ez az, ami minta,
és életünket úgy éljük meg olyan, ami „mintha”!
Mert tombol ez a közönség, és ugyanazt akarja,
hogy felgördüljön az a függöny, ami eltakarja
az arcunkat, az igazit, a vágyunkat, ha szeretünk,
ha nem mi választunk, hát minket választ majd a szerepünk!
És mindenki elégedett lesz azzal, amit láthat,
meghajol a színész, és a virágra várhat!

Refrén

Így szokott ez velünk is lenni, és én nem értem,
hogy mi az, ami odaköt, és nehéz hazatérnem.
Hogy mért ragaszkodunk ahhoz, amit tőlünk elvárnak,
ha nem vagyok igaz, mért mutatok mást a világnak.
És azt gondoljuk, könnyebb hazugsággal révbe érni,
és nehéz álarcainkat már rajtunk számon kérni.
Még el hisszük, hogy eszközünket szentesíti cél is,
már tükörbe sem nézhetünk, mert nem tudunk, vagy mégis!?

Refrén

Hát azt gondolom, ez a téma, színház és a szerep,
bizony ránk is aktuális, bár te könnyen félreértheted,
ha azt hiszed, csak maszkodért szeretnek az emberek,
mert önmagadnak kevés vagy, és önmagadért nem lehet.
Hát az az igazság, hogy te most nagyon nagyot tévedsz,
mert nem mindenkinek az kell, mit mások félrenéznek,
és én súgólyukból súghatok még olyat ami kincset ér:
az „élet nagy színpadán” ami vagy, az mindig többet ér!

Refrén