Eldobottak dala… (Régi emlékek)

Refrén



Elmúlt már, ami rég nagyon fájt,
eldobott jót még az ember is talál.
Ez a dal, ami szól, a Tiéd! Óóhhóó!

Rég volt, sóváran leste
az a szomorú este
a rácson túl, a sárga napfényben,
fűnek illata a réten…
- és látta, ahogyan a mások vágya szabadon él – és várta,
aki eldobta, mért nem jön már végre utána?!
A rabságba zárt szomorú termek – én voltam a gyermek,
aki még mindig ott áll a csendben, magány meg én, csak ketten (!),
és kértem, nézzen le rám az Isten, akkor is,
hogy ha nincsen – semmim!
Itt vagyok árva, e kötelék nélküli világba zárva…!

Refrén

Nem volt telihold és séta,
szerelem csak néha
érintett meg, akkor bíztam, soha nem sírtam,
és kellett olyan ember, aki bírta (!),
lelkemet a szívébe írta.
Hát ilyen ez a lét, Ő a reményemet végre magába hívta… .
Tudom én jól, így vagytok sokan!
A világ meg rohan,
és azt veszed észre, nincs aki mérne
ó egy mosolyt, ha kéne. Hát neked is fáj, ami mindig jár,
dobban a szíved, meg-meg áll,
és az érzés, amit Ők rád nyomtak,
tudatodban van: hogy eldobtak…!

Refrén

Talál vigaszt, ki megkereste – és fárad a teste.
Nézd meg azt, aminek nincs ára
- élni mások javára (!),
lehet ez a remény, a jó szó mára!
Betemet a fájdalom vára, ha nem látod,
a sorsod végül megpecsétel – társak nélkül…!


Refrén